Pápább a pápánál

Kik vagytok ti, gyepűőrök? – A burgenlandi magyarság vasfüggönyei

( Margittai Gábor – Major Anita – Magyar Nemzet )

Élt egyszer Ausztria legnyomorúságosabb vidékén egy nép, szülőhazájának legkisebb, de legjobban boldoguló töredéke. Megvolt mindene, amit nemzetétől elvettek: szabadsága, vagyona; ám lassan meggyöngült, ami addig megtartotta: emlékezete, nyelve, kultúrája. E mesének lehet reményteli befejezése. Hol volt, hol lesz a „várvidéki” magyarság? – erről szól riportsorozatunk.

Hol vannak mostanában a burgenlandi magyarok? Hová tűntek külhoni „közéletünkből”, a határon túli közösségeket elemző aggodalmas beszélgetéseinkből? Vagy a hírekből, amelyek egyre gyakrabban és fenyegetőbben számolnak be a hazánk nyugati területeit szennyező Burgenlandról, netán a kihaló iskoláit magyarországi gyerekekkel, kétkezi munkahelyeit olcsó magyar munkaerővel feltöltő szomszédos osztrák tartományról. Hová lett úti beszámolóinkból, amelyek a hajdani Magyar Királyság egyik legmegkapóbb vár- és kastélyövezetéről lelkendeznek? Mintha a közeli Burgenland szakadt volna a legtávolabbra tőlünk. Azok a vármegyecsonkok biztosan, ahol valaha szép számban éltek hazánkfiai.
Nemrégiben mégis föltűntek ezek a láthatatlan magyarok a napi hírfolyamban – jellemző persze, milyen szövegkörnyezetben. A legenyhébb politikai éghajlaton élő, legkényelmesebben beolvadó kisebbségünk békéjét ugyanis szokatlan harci lárma dúlta fel. Ám ahogy az lenni szokott, a frontvonalak gyorsan megmerevedtek – és a felsőőri miseháború állásháborúvá változott a farsangi időszakban.
A vita még tavaly év végén robbant ki az őshonos ausztriai magyarság központjában, a dél-burgenlandi Felsőőrön (Oberwart).
*

Az egykor színmagyar településen a jelentős részben helybéli magyarok adakozásából épült templom fennállásának negyvenedik évfordulóján Erich Seifner osztrák plébános egyszerűen kizárta az anyanyelvi miséjére igyekvő maroknyi közösséget az Osterkirche alsó épületéből – onnan, ahová évekkel ezelőtt száműzte őket költségkímélésre és kis létszámukra hivatkozva. Hiába toporgott a bejáratnál a harminc felsőőri magyar, a sekrestyés megtagadta a kulcs átadását a plébános szigorú utasítására hivatkozva. Ezek után Seifner úr kijelentette: a továbbiakban elvárja híveitől, hogy évente néhány alkalommal közös osztrák–magyar mise tartassék – amelyen olvasnak fel ugyan magyar nyelven is, ám a liturgia döntően németül folyik. Ezek az alkalmak – milyen különös! – éppen a legnagyobb ünnepekre: karácsonyra, húsvétra, pünkösdre és úrnapjára estek volna, amit a katolikus magyarok leplezetlen és erőszakos németesítésnek tekintettek, ezért eltökélten megtagadtak. Seifner úr erre ultimátumot adott: ha nem egyeznek bele a közös misékbe húsvétig, végleg bezárja az alsó imatermet is klubtermükkel együtt, s a magyarok mehetnek papjukkal egyetemben a szomszédos Alsóőrbe isten hírével, ha már mindenáron magyar nyelven kívánnak imádkozni.
Legalábbis így értelmezik a történteket a felső- és alsóőriek.
A hír bejárta az osztrák és – természetesen kisebb hullámokat verve – a magyar sajtót, tartományi tisztviselők látogattak a városkába békíteni. A magyarok nehezményezték, hogy az egynyelvű osztrákok nem értik meg: miért nem tudnak lemondani ezen a négy ünnepen a tisztán magyar nyelvű istentiszteletről, amely sokak számára a kizárólagos alkalom, hogy magyarul beszélhessenek, magyarokkal találkozhassanak. Megkongatták a vészharangot: ha nem lesz anyanyelvű mise, szétszéled ez a néhány tucatnyi lélek is – ezzel megszűnik sok évszázados felsőőri közösségük.
S hogyan értelmezik a miseháború eseményeit az érintettek? Erich Seifner sokáig senkinek nem nyilatkozott. A Felsőőrben magyarul liturgiázó Keresztfalvi Péterrel, hosszas kapacitálásra, időpontot egyeztettünk, hogy a helyi magyar kisebbség lelki életéről kérdezzük, ám tíz perccel az interjú előtt fiatalasszonyt szalasztott utánunk Alsóőrben, hogy sajnos mégsem ér rá, majd legközelebb szívesen. Egyetlen általunk megkérdezett magyar sem adta nevét a fenti krónikához. Az a felsőőri magyar végképp nem, aki szerint mindez mondvacsinált konfliktus, puszta presztízsvita két makacs természetű fél között; és azt elfelejtik hangsúlyozni a „sértettek”, hogy Seifner úr évek óta magyarul tanul, jól beszéli nyelvünket, magyar nyelvű daloskönyvet adott ki, háza van Magyarországon. Kérése pusztán az volt, hogy a nagy ünnepeken legalább egyszer legyen együtt a közösség. Forrásunk szerint az ügyet különben sem az őshonos, hanem a Magyarországról kiköltözött magyarok koholták, akik még nem fogták föl, hogy „Ausztriában élünk, ennek az országnak a kenyerét esszük”.
Erich Seifner nemrégiben mégis megtörte a csendet, és nyilatkozatot jelentetett meg a felsőőri katolikus egyház honlapján. Kifejtette, hogy nem igaz az az állítás, amely szerint az ő 1992-es színre lépésével az „elnyomás és az önkényesség” ideje jött volna el a magyar hívők számára, hiszen velük közösen döntöttek úgy még abban az esztendőben, hogy csoportjuk leköltözik a Mária-kápolnába. A tavaly év végi jubileumi misére is hivatalosak voltak a magyarok, csak hát kevesen jöttek el közülük…
A klubterem mindenesetre a vita után is zárva maradt, és a magyar orgonistát sem fizeti többé az egyház.
Hogy azért idéztük a felsőőri esetet, mert jól jellemzi a burgenlandi magyarság mai kiszolgáltatottságát? Véletlenül sem. Kirívó eset. A burgenlandi magyarság – a szlovákiaival, a kárpátaljaival, a romániaival, a délvidékivel szemben – nem kiszolgáltatott. Ha mégis, elsősorban saját komplexusainak.


Látogatás az észak-burgenlandi Doborjánban (Raiding), Liszt Ferenc szülőházában. Nem lehet bemenni, mert az idegenvezető, bizonyos Krizmanics Gyula egykori jószágigazgató éppen német nyelven tájékoztatja osztrák csoportját a zeneszerző 1848-as szerepéről. Liszt nagy osztrák patrióta volt, ezért menekülnie kellett Kossuth Lajos elől, magyarázza. Amikor a magyarok kerülnek sorra, az idős ember nekik is elmondja a történetet, némiképp áthangszerelve: Liszt Ferenc nagy magyar hazafi volt, ezért menekülnie kellett Ferenc József elől. Látogatói csodálkozva vetik közbe: „De Gyula bácsi, ezt az előbb még másképp mondta!” Mire ő: „Ja, kérem! A németeknek németül, a magyaroknak magyarul.”
Pokolian nehéz körülhatárolni a burgenlandi identitást, mert billenékeny az ausztriai magyarok azonosulása helyi hagyományaikkal – példázza a bécsi magyarság egyik vezetőjének, a történész Deák Ernőnek az anekdotája, amely egy 2006-os szombathelyi turisztikai konferencián hangzott el. Deák szerint e történet azt a problémát is felveti, hogy egyáltalán mi tekinthető magyar örökségnek Ausztriában. A Felső-Őrség Alsó- és Felsőőrrel, Felsőpulyával, ahol „ezeréves ősök dadogó leszármazottjai” élnek? A várak? Az itt eltemetett első világháborús halottak? Az Enns völgyében fekvő admonti bencés kolostor Salzburgi évkönyve, amelynek 881-es esztendei lapja, tizenöt évvel a honfoglalás előtt, arról tudósít, hogy eleink Bécs alatt már megvívták az első csatát?
Maga Burgenland volna az örökség? – folytathatjuk a kérdést. De hiszen ez az osztrák–magyar történelem legmegmagyarázhatatlanabb, legindokolatlanabb jelensége, olyan területi egység, amelyre nem létezik mai magyar fogalom. A Várvidék Burgenland tükörfordítása, az Őrvidéket csupán bizonyos részeire értettük, mert volt bevált magyar elnevezésünk: Moson, Sopron és Vas vármegye. A történelmi Magyarország legnyugatibb végeiből kanyarították le a bajtársi Ausztria legkeletibb peremvidékét 1921-ben a nagyhatalmak.
– Nem jellemző, hogy háború után az egyik vesztes fél megrabolja a másik vesztes felet, márpedig Burgenland megalakításával ez történt – vélekedik Majthényi László, a Vas Megyei Közgyűlés fidesz–KDNP-s kulturális alelnöke, akivel az impozáns szombathelyi megyeházán beszélgetünk. Kezünkbe nyomja a Kosztolányi Dezső szerkesztette Vérző Magyarország című antológiát. „El tudják-e hitetni az osztrákok, hogy Liszt Ferenc Ausztriában született?” – áll a vádló kérdés a térképmellékleten. – Természetesen el tudták hitetni – legyint Majthényi keserűen. – A kisebbségek asszimilálását talán nyugati szomszédunk végezte el a legsikeresebben. Mivel többnyire vegyes lakosságú településekről volt szó, nem is esett nehezükre; ugyanakkor érthető a magyarok önkéntes és szorgos beolvadása az elmúlt kilencven évben. Mindenesetre sok az elvarratlan szál az osztrák–magyar kapcsolatokban – összegez a megyei alelnök.
– „Burgenland legnagyobb fiának – a hazája.” Ez áll a kismartoni Esterházy-kastélynál, a Liszt-szobor talapzatán – idézi Tilcsik György, a Vas Megyei Levéltár igazgatója. – 1991-ben, a tartomány létrejöttének hetvenedik évfordulóján a tartományfőnök Burgenlandot Ausztria legosztrákabb tartományának nevezte ünnepi beszédében, ami azért nem kis teljesítmény. Pápábbak akarnak lenni a pápánál, hogy utólagosan igazolják a német jelenlétet ezeken az egykori magyar vármegyei területeken, s ez kínos és nevetséges történelemhamisításokhoz vezet. Olyasféle tanulmányokat írnak, mint például a kézművesség a „XVII. századi Burgenlandban” vagy „Burgenland középkori oklevelei”.
Tilcsik György szerint azért alapvető a különbség az osztrák, illetve a román vagy szlovák „történetírás” között, mivel előbbit nem rosszindulatú, hanem kényszeres, sokszor naiv önigazolás hajtja, amin maguk az érintettek is jót nevetnek, ha a magyar kollégák fölhívják rá a figyelmet. Mostanában változik a helyzet, hiszen az Európai Unió jelentős összegekkel támogatja a multikulturális közösségek kutatását, s már nemigen éri meg e térség eredendően osztrák voltát bizonygatni. Aztán elmosolyodik a levéltár igazgatója:
– Akárhogy is van: a kismartoni Esterházy-kastély homlokzatáról nem lehet levakarni Álmos vagy Árpád arcképét.


Ha az utazó nem a kisebb határátkelőhelyeken lép át Burgenlandba, ahol lesben állnak az osztrák rendőrök, hogy negyveneurós büntetéssel vegyék el „illegális” átkelésért – kizárólag – a magyarok kedvét a „határtalan” Európától, abban az esetben könnyen szenvedéllyé válhat a kalandozás a várak földjén. Vasdobrától Köpcsényig megszámlálhatatlan kastélyromra, hegytetőre épült sasfészekre, magyar feliratú gyárépületre, harcmezőre, könyvtárra, sírkőre, Árpád-házi szentek szobraira, árkádos kisnemesi házakra bukkanhatunk, ami a Kelet-Ausztriáról való magyar közgondolkodást gyökeresen átalakítja. Legalább annyira érdemes a magyar kultúra legnyugatibb végvidékére utazni, mint a legkeletibbre; s legalább olyan mennyiségben bukkanhatunk magyar vonatkozású „kövületekre”, mint átellenben. Az Alpok és Pannónia köztes dombvidékén autózva megtapasztalhatjuk, milyen volt ezer esztendeje a magyar határőrizet, a gyepűrendszer, mert a hajdani őrt álló falvak ma is őrzik ennek a világnak a szerkezetét. Végigjárhatjuk a védvonalat, amely eleinte a Nyugattól óvta meg a Keletet, a török időkben a Kelettől a Nyugatot – a vasfüggöny felhúzásakor pedig az ázsiai „szocializmust” az európai „imperializmustól”. Ellátogathatunk a Batthyányak, az Erdődyek és az Esterházyak csodálatosan megmaradt váraiba, ahol a magyar arisztokrácia családi iratai, hadi lobogói és aranykincsei sokkal jobban megőrződtek, mint bárhol a magyar nyelvterületen; elmélázhatunk a borostyánkői Almásy-várnál, ahol a Homok Atyja, a Szahara-kutatató Almásy László született, vagy a Savariába vezető római utak, szentélyek darabjait tekinthetjük meg templomokba-iskolákba beépítve.
Ez a helyzet, ha keletről érkezünk. Ha nyugatibb osztrák tájakról, érthetővé válik, miért tűnik Burgenland Ausztria Nyírségének. A táj fésületlenebb, a kisvárosok és a községek múltbéli zárványaikon túl magukba gyűjtik mindazt, ami építészetileg jellegtelen, ízléstelen és provinciális. A nyugat-magyarországi településeken, például Szombathelyen vagy Sopronban ma is gunyoros borzadállyal emlegetik a „gumicsimmás” burgenlandi bevásárlóparasztokat, akik a kilencvenes évek elején igénytelen hordákban özönlötték el az itteni butikokat (igaz, e városok nagy részben nekik köszönhetik mai jólétüket). Nyilván odaát sem véletlenül került ki ebben az időszakban a Magyarok, ne lopjatok! felirat az üzletek kirakatába.
Csakhogy ami az osztrákok legfiatalabb és legigénytelenebb tartománya volt, az mára „napfényország” lett, mivel az alpesi államban itt a legnagyobb a napsütéses órák száma; s erre, a hajdani magyar várakra, valamint a termálfürdőkre egyre ütőképesebb turizmust lehet szervezni. Ami pedig nekünk mindig is szigetvilág volt, mivel nem csupán a határmódosítás, de már évszázadok óta kisebbségben és mélyszórványban élt itt a magyarság, az mára csak nyomokban tartalmaz „élő” magyar elemeket. A rend kedvéért: a történelmi Magyarország utolsó népszámlálása, az 1910-es szerint a mai Burgenland területén mindössze 9 százalékos, nagyjából 25 ezres volt a magyarság – jóllehet a lakosság 27 százaléka beszélt magyarul. Az impériumváltáskor a határvidéki járások településeinek 60 százaléka, szám szerint 327 került át a „túloldalra”. 1923-ban a lakosságnak már csupán 5 százaléka vallotta magát magyarnak; 1934-ben 10 ezer lélek, 4 százalék, ’51-ben 5251 fő, ami 2 százalékot jelent. A legutóbbi, 2001-es osztrák népszámlálás 6641 magyart „mutatott ki” ebben a tartományban, ám ebből körülbelül 4000 ember lehet az őshonos, a többi betelepülő, emigráns stb. Így ez a népcsoport tekinthető a legkisebb lélekszámú törzsökös magyar kisebbségnek – s ezzel még nem fogytunk ki a burgenlandi magyarok legjeiből.
Még két beszédes szám: 1998 – a 150. évfordulón ünneplik meg az elcsatolás óta először Felsőőrben az 1848–49-es forradalmat. 2000 – ekkor helyezik viszsza négy magyarok (is) lakta település – Alsó- és Felsőőr, Őrisziget és Felsőpulya – határába a kétnyelvű táblát, amelyet Ausztria 1938-as bekebelezésekor vetetett le a náci közigazgatás. Ám ekkorra szinte az is kérdésessé vált, hogy jobb-e későn, mint soha…


Szombathelyről nyílegyenesen indul az út az alig harminc kilométerre fekvő, néhány évtizede reménytelenül elérhetetlen Felsőőrre. Bucsunál még állnak a határőrség csúf betonfülkéi; s kifelé meg befelé is jószerivel csak magyar rendszámú autókkal találkozunk. Vas megye nyugati széle naponta jár át bevásárolni – azt mondják, 30–40 százalékkal kedvezőbb árú az élelmiszer, és általában klasszisokkal jobb minőségű –, tankolni – literenként 25–30 forinttal olcsóbb a benzin –, illetve a vasi szülők hozzák-viszik gyermekeiket a határhoz közeli osztrák óvodákból, iskolákból. Majthényi László megyei közgyűlési alelnök kimutatása szerint csak tavaly 2000 (!) magyarországi gyerek járt Burgenland alapfokú oktatási intézményeibe. Mintha Sárvár összes óvodását és iskolását kivonnák a hazai közoktatásból.
A „legmagyarabb” osztrák faluba, Alsóőrbe (Unterwart) tartunk, amely hajdani százszázalékos magyarságából hetvenet tudott megtartani. Szombathelyen előzetesen mindenki figyelmeztet: ne áltassuk magunkat, magyar szót így is csak nagy szerencsével csíphetünk el, ha végigsétálunk a falu hosszú főutcáján. A sok ezer éves országutat, a Pinka folyócska völgyét követve a szinte kizárólag németek lakta Vasvörösvárnál (Rotenturm an der Pinka) kanyarodunk le a főútról, s nem tudunk ellenállni: kitérőt teszünk a falu szélén, vadregényes angolparkban emelkedő, romos állapotában is lenyűgöző egykori Erdődy-kastélyhoz. „Tudom, legnagyobb argumentum ebben az, hogy úgyis elhagyattatom, s még talám az külső reménség is megcsal; mely ha mind úgy történnék is: mégis jobban szeretem tiszta, tökélletes lekiismérettel Istenbe vetni reménségemet egyedűl, mintsem hitetlenségemmel azt megmocskolván, attúl is mind eltávoznom, mind érdemtelenné tenni magamat” – ezeket a sorokat is olvashatta a XIX. század végén Thaly Kálmán, irodalomtörténetünk leglelkesebb hamisítója és kutatója a vörösvári toronyszobában, miközben az ide menekített Rákóczi-levéltár anyagait böngészte remegő kézzel. II. Rákóczi Ferenc írta ezt 1711-ben, egy hónappal a kuruc kapituláció előtt hadvezérének, Károlyi Sándornak. A felbecsülhetetlen értékű dokumentumok a tűz martalékává lettek 1924-ben, amint a kastély az enyészeté: vizes, málladozó falait most állványzat borítja – évek óta tatarozzák, a helyiek szerint bécsi tulajdonú konferencia-központ lesz belőle.
Fölballagunk a dombtetőre emelt templomhoz. Mielőtt belépnénk, körbejárjuk a sírkertet: „Itt nyugszik Istenben boldogult Strass Adolf vörösvári plebános. Megh. 1901. nov. 13. élte 50. évében” – olvasható egy obeliszken. Ugyane síremlék talapzatán a szombathelyi kőfaragó szignója, majd más betűtípussal: „Zum Gedenken an Vinzenz Klöckl von 1931–1962 Pfarrer von Rotenturm…” Arrébb karcsú Krisztus-alak magasodik családi sírhely fölé, amelyen latin nyelvű címeres réztábla idézi Eugenius Comes Széchényi de Sárvár Felsővidék, valamint Henrietta S. R. I. Comitissa Erdődy de Monyorokerék emlékét. Odalent, a templomi kriptában megannyi Erdődy gróf és grófné várja az angyali harsonát, a Felsőőrt 1849-ben megmentő Istvánén magyar nemzetiszínű szalag. Odafönt, az oltáron pedig barokk aranypáncélban bizonyos S. Stephanus és S. Ladislaus, azaz a mi Szent Istvánunk és Lászlónk őrzi a vörösváriak lelki békéjét.
Elgondolkodva sétálunk vissza, idős férfiba botlunk, unokáját vezeti kézen fogva. Amikor Grüss Gott!-tal és jó napot!-tal köszönünk, megtorpan, hümmög, majd elborult arccal azt mondja:
– Magyarok? Já, én is az volnék. De mi itt már csak németül beszélünk. Nincs, ahol gyakoroljuk az anyanyelvünket. Ő nem is tud már magyarul – mutat unokájára, aztán továbbállnak. Nem értjük: csupán húsz kilométerre a határ, kőhajításnyira, Vasvörösvárral összenőve a magyar nyelvű Alsóőr.
Ám amint a Pinkát követve átérünk Alsóőrre, hamar megértjük.
– Az igazságot i-vel írják, ugye, különben gazság lesz belőle – hunyorít hamiskásan a nyolcvan év körüli Szabó Ernő. – Ahogy a régiek mondták: Isten veri a magyart, mert soha össze nem tart. Csak meg köll néznyi a szomszéd német zsellérfalut, Vörösvárt: ott nincs ám széthúzás! És itt van a mi kisnemesi falunk: mindenki irigyli a másik gyarapodását, sikerét.
Szabó Ernő az alsóőri hagyományőrzés motorja – mely társadalmi elhivatottság nem független gyűjtőszenvedélyétől. Házának nappaliját lószerszámok, sétapálcák, huszárkardok, megsárgult fotók, agancsok, faragványok lepik el. Büszkén kalauzol körbe egy-egy dédelgetett tárgyat a kezünkbe adva:
– Én vagyok a burgenlandi szíjgyártók utolsó képviselője – magyarázza, s megemel egy sallangokkal díszített jókora hámot. – Ez a mesterség inkább művészet, mint szakma, mert itt nincsen ám kaptafa.
Továbblépünk, a falon két egyenruhás férfi arcképe: az egyik a nagyapa, aki Galíciában esett el az első világháborúban, a másik az apa, aki ugyanerről a frontvonalról még huszártisztként jött haza, hogy a második világégés idején Alsóőr polgármestereként érje a halál: egyik este elsötétítéskor baleset érte az utcán.
– Édesanyám hétszáz dalt tudott, Gaál Károly professzor járt hozzánk Bécsből gyűjtenyi. Én már csak úgy kétszázat tudok, van is egy kis hangom, de most halt meg a testvérem, nem énekelhetek… – mondja elcsukló hangon Szabó Ernő.
Aztán, hogy felvidítsa magát, régi fényképet mutat, amelyen cifraszűrös fiatalember támaszkodik zsúpfedeles parasztház oldalának.
– Ez én vagyok ám, színjátszóként. Mert komoly darabokban is szerepűtem: karácsonykor a Bandi gulyásban, húsvétkor A toloncban, de előadtuk a Szeget szeggelt is. Persze hogy magyarul – forgatja kezében a képet Szabó Ernő. – Régen voltak szép szokásaink. Farsangkor a legények kibérelték a kocsmát, vasárnap volt a bál, hétfőn mentek tojást gyűjtenyi. Kedden volt a vánkostánc, a zenészekkel végigmasíroztuk a falut – de hamvazószerdába már nemigen lehetett beletáncolnyi. Hogy minél több tojást kapjunk, a vasárnapi bálon meg kellett táncoltatnyi az öregaszszonyokat is. Millen intelligenciával csinyáltuk ezt. Mondtuk illenkor: Margit, szabad…? – emlékezik sóhajtva az idős férfi. – Ma már nem tojást szednek, inkább pénzt.
Az utolsó burgenlandi szíjgyártómester (és nyerges meg kárpitos, tenné hozzá ő) végigélhette Alsóőr XX. századi hanyatlását, majd újjáéledését. Mint mondja, a harmincas évek végén már olyan nyomor uralta a vidéket, hogy mindenki lelkesen szavazott a Németországhoz csatlakozásra, az anschlussra, sőt az egész faluvezetőség belépett a nemzetiszocialista pártba. Emlékszik arra is, hogy inaséveiben, a második világháború után még szabadon jártak át a magyarországi határon fekvő Vaskeresztesre vörösborért, egészen a vasfüggöny megépítéséig, amint arra is kristálytisztán, hogy ezt követően, 1965-ben rendezték meg az első Csepreg–Alsóőr focirangadót (5:2-re nyert Csepreg). És amikor a burgenlandi faluban sor került a visszavágóra, a magyarországi csapatot kísérő két belügyes neki könyörgött, legyen résen, nehogy valamelyik Vas megyei futballista kint maradjon, mert akkor végük. Aztán estefelé, iddogálás és dalolgatás közben az egyik kísérő kijelentette: „Ti vagytok a magyarok, nem mi! Ebből a száz nótából jó, ha tízet ismerek…” Szabó Ernő rövid ideig volt polgármester, egyik szülőatyja és ma is gondozója a messze földön egyedülálló helytörténeti gyűjteménynek – a tartománytól és magyarországi szervezetektől számtalan kitüntetést kapott a magyar kultúra ápolásáért.
– Mit érez, amikor átlépi az osztrák–magyar határt?
– Nem érzem magamat teljesen külföldinek, mert beszélem a magyart. De hű osztráknak is érzem magam, mert nem tehetek arról, hogy ez a rész Ausztriához került. Amióta ismerem a feleségemet, egy szót sem váltottunk németül. De az unokánkkal a szülei már németül beszélnek, hiába szólok rájuk. Ebben látom a veszélyt: mindig kevesebb lesz a magyar nyelv. Most mégis több a remény, hiszen amíg állt a vasfüggöny, nemigen érdekelte az alsóőrieket a magyarságuk.


Amíg állt a vasfüggöny, élelmes osztrák turisztikai szakemberek nem hagyták kihasználatlanul a lehetőséget: a határhoz vezető dűlőutakat aszfaltozták, a látványt zavaró fákat kivágatták, parkolókat építtettek a buszoknak, amelyek ontani kezdték a nyugat-európai és tengerentúli csoportokat. Minderről a bécsi Deák Ernő számol be fent idézett előadásában. Hozzátéve, hogy az amerikai ladyk izgatottan várták, lesz-e „igazi” menekülés is, robban-e akna, meg hogy lőnek-e majd rájuk odaátról. Azonban a vasfüggönyszafarinál is volt lejjebb: a történész felidézi, amint a hatvanas években egy kismartoni szuvenírboltban furcsa ajándéktárgyra akadt: a határ menti őrtorony kicsinyített mására – méghozzá jádéból.
Kinek játékos relikvia, kinek kitörölhetetlen emlék.
Amíg állt a vasfüggöny, a határ két oldalán fekvő falvaknak semmi esélyük nem volt: elszigeteltség, szegénység és sorvadás várt rájuk. Amit az impériumváltás elkezdett, azt a keleti blokk kommunizmusa tökéletesítette. A magyarországi Őrség az egyik legreménytelenebb hazai zónává vált: az ausztriai Őrség csendben, szégyenlősen, megbélyegezve leszokott anyanyelvéről. Felsőőrben, ahol csak 1829-ben vezették be, hogy minden negyedik vasárnap német nyelvű szentmisét is tartani kell, ma jó, ha 18 százalékos a magyarság, s alig harminctagú a magyar nyelvű miséhez foggal-körömmel ragaszkodó katolikus közösség. A helyzet 1956 után sok szempontból romlott: az antikommunista, konzervatív szellemű politikai menekültek az osztrákokkal versenyben csepülték az őshonos burgenlandi magyarokat, mert azok a Balatonon nyaraltak, kapcsolatokat ápoltak magyarországi településekkel az enyhülés időszakában. A viták olyannyira elmérgesedtek, hogy Burgenlandban a magyar inkább szóba állt vagy házasodott osztrákkal, mint egy hazaszeretettől fűtött nemzettársával.
Nevezhetjük ezt magyar istenverésnek vagy őrségi skizónak. Akár Dél-, akár Észak-Burgenlandba vezessen az utunk, mindenütt ezzel a betegséggel találkozunk majd, amely halálosnak bizonyulhat a maroknyi ausztriai magyarság számára.