Nádasdy Ádám                                                            A német nyelv meglepő könnyűsége

ÉS (Feuilleton) 2012-12-21

Vannak, akik azt hiszik, hogy a német nyelv nehezebb az angolnál. De vajon létezik-e olyan nyelv, amely nehezebb a többinél? Milyen alapon lehet ezt kimondani? Sokan a magyarra mondják, hogy nehéz nyelv, viszont az olaszra, hogy könnyű. Az oroszra, hogy nehéz, az angolra, hogy könnyű. Mit jelentenek ezek a címkék?

Szögezzük le gyorsan, hogy a nyelvtudomány nem tud ilyesmiről, a nyelvészeti szakkönyvek nem ismerik a „nehéz nyelv — könnyű nyelv” fogalompárt. Hiszen ha volna ilyen, akkor annak valami mérhető, a megfigyelő személyétől független ismérve volna. Ilyen lehetne az anyanyelv-elsajátítás időtartama. Ha például a német nyelv nehezebb volna, mint az angol, akkor azt kellene találnunk, hogy a német anyanyelvű gyermekek — nagy átlagban — később tanulnak meg beszélni, mint az angol anyanyelvűek. Erre semmi sem mutat, ilyen különbséget nem találtak. A világ bármely nyelvközösségében ugyanannyi idős korukra — nagyjából a harmadik életév közepére — tanulnak meg beszélni a gyerekek. Megnézhetjük a dolgot az ellenkező végéről is: ha idegen nyelvként tanuljuk. Vajon tapasztaljuk-e, hogy az egyetemen a végzős német szakosoknak kevésbé sikerült elsajátítani a németet, mint az angolosoknak az angolt? Nem, az angol szakdolgozatokban, államvizsga-szóbelikben ugyanúgy vannak hibák (ahogy kifogástalan szereplések is), mint a németben vagy az oroszban. Esetleg egy informálisabb, „bemondáson” alapuló tanúságot is elővehetünk: nem halljuk a fordítóktól, hogy németre nehezebb volna fordítani, mint angolra (vagy olaszra, oroszra, kínaira).

Létezik egyáltalán a nehézségnek abszolút mércéje? Az ember tevékenységének sok területén igen. Van nehéz munka és van könnyű munka. Van nehezen eljátszható zenemű és van könnyű, például Mozarttól a Sonata Facile (’könnyű szonáta’). Van nehezen és van könnyen megmászható hegycsúcs. De magában a természetben? Van-e az állatok között olyan, amelynek nehezebb az élete, mint másnak? A fecskének nehezebb, mert röptében kell elkapdosnia a táplálékát, szemben a gólyával, amely fél lábon álldogál a mocsárban és úgy falatozik? A nyúlnak nehéz az élete, mert állandóan rohannia kell? Vagy a vakondnak, mert minden lépéséhez odébb kell lapátolnia egy adag földet?

A természetben nyilván nincs ennek értelme. Az emberi nyelv is a természet része, mert az embernek mint fajnak a biológiai, ösztönszerű működéséhez tartozik egy anyanyelv megtanulása és használata. Úgy tűnik, a csecsemők agyi felépítése és befogadóképessége szabályozza, hogy egyik nyelv se legyen könnyebb vagy nehezebb az optimálisnál. Ennek legérdekesebb példája az úgynevezett kettős tagoltság. Minden nyelvben vannak hangok és vannak szavak, de a hangoknak nincs közük a szó jelentéséhez. Például a sál, tál, nyál, totál szavak hiába tartalmazzák az -ál hangkapcsolatot, értelmükben nincs semmi közös. Tagolva vannak a hangok szintjén (t-á-l), és tagolva a szavak szintjén (Itt egy tál és rajta egy sál), de a kétféle tagolás nem „tud” egymásról. Nincs olyan nyelv, ahol — mondjuk — minél nagyobb egy állat, annál több hangból állna a neve, lásd giliszta és ló, pedig könnyebb volna megtanulni, ha a szóhosszúság korrelálna az állat nagyságával. De nem: úgy látszik, az optimális éppen az, ha a jelentés–hang megfelelések önkényesek, nincsenek értelmesen elrendezve, csak meg kell jegyezni, hogy a ló ló, a giliszta giliszta. (Magyarán: több a memóriánk, mint az eszünk.)

Mindevvel azt akartam megmutatni, hogy ahogyan az egyes állatfajok élete a számukra optimális „nehézségi szinten” zajlik (a nyúlnak jól megy a futás, a gólyának a fél lábon állás), úgy az emberi nyelv is az ember számára optimális nehézségi szinten működik. Majd bolond lesz bármely közösség nehezíteni a saját életét azzal, hogy nehezebben megtanulható nyelvet alakít ki magának.

Az a vélekedés tehát, hogy valamely nyelv csak úgy magában, abszolút értelemben nehezebb volna, mint egy másik, naiv és szakszerűtlen. De akkor mit értenek egyesek azon, hogy — mint nemrég hallottam — a német nehezebb, mint az angol? Talán a relatív nehézségre gondolnak, azaz hogy bizonyos anyanyelvűek számára valamely másik nyelvet idegen nyelvként megtanulni nehezebb vagy könnyebb. Ilyen különbségek valóban vannak, mert bizonyos nyelvek hasonlítanak egymásra. Az olasznak könnyebb a spanyol, a csehnek az orosz, a németnek a holland. Ez triviális, mert ezek közeli rokonok. Még az is igaz, hogy az angolnak könnyebb a francia, mert bár távoli rokonok, a szókincsük — történelmi és kulturális okokból — sokban hasonlít, legalábbis írott formájában: angol nature és francia nature (de beszédben már „nécsör” és „natűr”!). A legtöbb európai nyelv szerkezete is sokban hasonlít, például egy férfikölni-reklám alján ez a szöveg futott: pour lui — para él — for him — für ihn (és odaképzelhetjük az orosz dlja nyivó alakot is); ám magyarul hiába írnám, hogy neki vagy az ő számára, éppen a lényeg veszne el. Az emberek gyakran ebből indulnak ki, amikor „nehéz” nyelvekről beszélnek: a magyart azért mondják nehéznek, mert a szókincse és a szerkezete elüt a köz-európaitól. Csakhogy egy kínai szemében ez már nem szempont, az ő nyelvétől egyformán távol van a német, az angol vagy a spanyol. És ugyanígy: a „szűz” magyar anyanyelvűnek sincs — a hasonlóságot tekintve  — könnyebb dolga ezek egyikével sem. De ez is olyan nyilvánvaló, hogy aki azt hirdeti: a német nehezebb, mint az angol, nyilván nem arra gondol, hogy az angol azért könnyebb, mert jobban hasonlít a magyarra.

Álljunk csak meg egy pillanatra. Mi hasonlít a magyarra? A lányom tizenévesen már egész jól tudott angolul, és elkezdett németül tanulni. Egy napon azzal jött haza, hogy a német nagyon könnyű, mert minden ugyanúgy van, mint magyarul. Hogyhogy — mondtam —, hát asztal és Tisch, az nem ugyanaz! Jó, jó, mondta, persze, a szavakat meg kell tanulni, de aztán már a dolog ugyanúgy működik: Tisch az asztal, Tischler az asztalos, Tischlerei az asztalosműhely. Sehen a látni, einsehen a belátni. Zünden a gyújtani, Kerze a gyertya, és hogy van a gyújtógyertya? Zündkerze! Igaza volt, angolul ezek egészen máshogy vannak: table — joiner — joiner’s shop; to see — to admit; to light — candle — spark plug! Vagyis ha már a hasonlóságot említettük, a német a szókincs szerveződésében, összefüggéseiben, a szóképzésben nagyon hasonlít a magyarra. Ez nem véletlen, hiszen a magyar nyelv és kultúra évszázadokig (szinte tegnapig) német hatás alatt élt. Minden művelt magyar tudott németül. Amikor a legnagyobb élő magyar költő, az idős Vörösmarty Mihály meghallotta 1854-ben, hogy megjelent Arany János új eposza, a Toldi estéje, így kiáltott: Ah, Soirée beim Schedel! Azaz „Estély Toldynál” — mintha a jeles irodalomtörténész, Toldy Ferenc (aki német anyanyelvű volt és Schedelről magyarosított), fogadást adna: Toldy estélye!

Szóval, ha igaz (és igaz), hogy a hasonlóság könnyíti a nyelvtanulást, akkor egy magyar számára a német könnyebb, mint az angol. A Történeti-Etimológiai Szótár mutatója 61 oldalon keresztül sorolja a németben is meglévő (vagy német mintára alkotott) magyar szavakat, míg az angol csak 20 oldalt tesz ki (a latin 33-at). Még ma is természetesebb azt mondani: Ez egy nímand, mint azt, hogy Ez egy nóbadi (ha egyáltalán mond valaki ilyet). Az angol szókincset megtanulni és helyesen használni jóval nehezebb (szabadság németül Freiheit; de angolban mi a freedom és a liberty közti különbség?)

És akkor még nem is beszéltünk a kiejtésről, ami az angolban százszor nehezebb, mint a németben. Nem is maguk a hangok, azokat még csak ki lehet jól-rosszul ejteni, hanem hogy melyiket mikor? Gondoljunk a through (ejtsd „szrú”) és enough (ejtsd „inaf”), a home („hóm”) és come („kam”) különbségére. A német ebben is sokkal közelebb áll a magyarhoz, az i betű „i” és nem „áj”, a sage „záge” és nem „szédzs”, a warm „várm” és nem „worm” (vagy pláne „vóm”, ahogy a britek mondják).



Mivel mindez nyilvánvaló, azt kell gondolnom: valami más okból hiszik némelyek, hogy a német nehezebb, mint az angol. Talán a nyelvtan? Mint fönt rámutattunk, abszolút értelemben minden nyelv egyformán nehéz, így nyelvtanból sem létezik könnyebb vagy nehezebb, legalábbis a csecsemő számára. De talán az idegennyelv-tanuló számára igen — hiszen most erről van szó. Nos, a németnek kétségtelenül megvannak a nehézségei, főleg a különböző ragok aprólékos és könnyen keverhető eloszlásában. Például a kalt ’hideg’ melléknév négyféle végződéssel jelenhet meg: kaltes Wasser ’hideg víz’, in kaltem Wasser ’hideg vízben’, in das kalte Wasser ’a hideg vízbe’, in dem kalten Wasser ’a hideg vízben’. Ilyesmi az angolban nincs. De jelenti-e ez azt, hogy az angol könnyebb? Hiszen akkor a magyar is könnyebb, tessék csak megnézni: a fenti példákban a magyarban mindenütt hideg áll, ragozás sehol. Hohó, mondják erre önök, a magyarban másutt vannak a nyelvtani nehézségek. Hohó, mondom erre én, az angolban is! Nono, mondják erre önök, a magyarban hideg szót — más helyzetekben — nagyonis kell ragozni: hideget, hideggel, hidegebb, hideggé stb.; az angol cold-ból csak colder és coldest lehet, más alakja nincs. Ergo, az angol könnyebb! Gyerekek, mondom elnézően, ti leszűkítitek a „nyelvtan” fogalmát a ragozásra. A németben bőséges a ragozás, az angolban szegényes. No de helyette van más: az nem vezet sehová, ha az egyik nyelven azt kérjük számon, ami a másikban bonyolult, és nem vesszük észre azt, ami meg emebben gazdag és bonyolult. Hiszen akkor a magyar könnyebb a németnél, mert nincsenek nemek, az orosz könnyebb a németnél, mert nincs névelő és így tovább.

Az angolban először is az igeidőrendszer jóval bonyolultabb, mint a németben: I worked, I was working, I have worked, I have been working rafinált különbségét egy életen át lehet tanulni — hol van ez a németben? Mikor a németes osztály már rég fújja az in dem kalten Wasser-t, az angolosok még mindig vergődnek a perfektivitás és a progresszivitás harapófogójában. Aztán az angol mondattan is sokkal bonyolultabb, mint a német. Lehet, hogy nehéz németül megtanulni, hogy wer = ’ki’ és wen = ’kit’, de ha egyszer megvan, akkor nem probléma a Wer liebt Otto? ’Ki szereti Ottót?’ és a Wen liebt Otto? ’Kit szeret Ottó?’ különbsége, viszont angolból heteket–hónapokat kell tölteni azzal, hogy a Who loves Otto? és a Who does Otto love? különbségét megtanuljuk, és egyáltalán a do segédige használati szabályait elsajátítsuk. (Mikor nyomatékosítunk úgy, hogy We LIKE sushi, és mikor úgy, hogy We DO like sushi — mert ezt nem szabad keverni!) Angol szakra beiratkozott — az angol iránt érdeklődő, azt jó ideje tanuló — diákjaim elrontják (és sokan még most se értik) a Jim sat on it ’Jim ráült’ és a Jim put it on ’Jim fölvette’ különbségét. Hol van ilyen a németben…?

Vagyis aki azt hiszi, hogy a német nyelvtan nehezebb, mint az angol, az egy optikai csalódás áldozata: a nyelvtan egy fejezetét, az alaktant (a ragozást) azonosítja a nyelvtannal, és nem veszi észre annak másik fejezetét, a mondattant. Az angol nyelvtan ugyanolyan vastag könyv, mint a német nyelvtan, csak a németben az alaktan fejezet a hosszabb, az angolban a mondattan. Egyébként évezredes hagyomány az alaktant leszűkíteni a nyelvtanra: ennek oka, hogy a három klasszikus, szent nyelv, a latin, görög, héber egyaránt alaktan-súlypontú nyelv, szemben az angollal (és pl. a kínaival), melyek mondattan-súlypontúak.


Ezt a hagyományt az is élteti, hogy az iskolában sokkal könnyebb az alaktani finomságokat számon kérni: a kaltes Wasser-félékből remekül lehet dolgozatot íratni, és a legapróbb hibákra hegyes piros tollal lecsapni. Sőt, a rossz némettanár szóban is lecsap, és a diákba már az első szónál belefojtja a szót egy ragozási hiba miatt, míg az angoltanárnak erre kevésbé van lehetősége. Aki ezt — tehát az öncélú nyelvtan-magoltató tanítást — érti „német”-en, annak fogalma sincs a modern, kommunikatív nyelvoktatásról, amelynek krédója, hogy hagyni kell beszélni a tanulót, akár hibásan is, és csak utólag vagy más alkalommal kell a hibák kitisztogatásával foglalkozni. A rossz angoltanár is le tud csapni az első do- vagy ing-hibánál, ha a nyelvet nem a kommunikáció eszközének, hanem fegyelmező és elmepallérozó tantárgynak tekinti. Attól tartok, hogy aki azt hiszi: a német nyelv nehezebb, mint az angol, az a rossz némettanítást állítja szembe a jó angoltanítással. Nem hiszem, hogy a némettanárok rosszabb nyelvtanárok, mint az angoltanárok. Nem szabad se a német nyelv, se az ő rossz hírüket kelteni.


A globalizálódó világban, az angol egyeduralma idején persze megszólal sokakban a kultúraféltő hang, a kis körök, a lokalitás ápolásának igénye. Ez méltánylandó. A mi kultúránk német-körbeli kultúra (lásd Soirée…), ezen keresztül kapcsolódtunk évszázadokon át a nagyvilághoz, ezen érintkeztünk szomszédainkkal. Gyerekkoromban az ember egy műveltebb cseh, román, szerb, lengyel, orosz emberrel németül (esetleg franciául) tudott társalogni, és ma is ezer szállal — és nem csak kulturálisan — kötődünk a német nyelvű világhoz. De már nem a német nyelvhez. A szomszédokkal ma inkább angolul értünk szót, és a német ajkúak is egyre tömegesebben tudnak angolul. A skandinávok pontosan ugyanígy voltak a némettel, s lám, átálltak az angolra. A nagybátyám finnországi svéd nőt vett feleségül: az első pillanattól, 1937-től halálukig németül beszéltek egymással, fel se merült, hogy másképp. Ma angolul beszélnének. Az ibériai országok — melyeknek a francia volt az, ami nekünk a német — ugyancsak az angolra álltak át. Ez már nem szeretés kérdése: a jövő kérdése. A magyar fiatalságot nem lehet nosztalgikus ábrándok kedvéért megfosztani attól, amit minden spanyol és portugál (és lengyel és finn) gyerek megkap.


A német nyelv gyönyörű, gazdag és fontos. Boldog lennék, ha megint mindenki tudna németül. De először angolul kell megtanulni. Nem szabad elavult pedagógiával és tudománytalan nyelvszemlélettel etetni az embereket.